Levente születése

2 évnyi hosszas próbálkozás (és végtelen mennyiségű negatív terhességi teszt elvégzése) után szántuk rá magunkat a férjemmel, hogy ellátogassunk egy andrológiai vizsgálatra. Nem különösebben izgultunk az eredményre várva,mert elképzelhetetlennek tartottuk, hogy bármi problémát találhatnak, így aztán szinte sokként ért minket amikor a doktor úr közölte, hogy rosszak lettek az eredmények és szinte semmi esélyünk arra, hogy spontán teherbe eshessek. Megdöbbentünk, a hír hallatán mivel a férjem soha az életében nem dohányzott, nem ivott, nem drogozott, talán ezért is fogadtuk el nehezen ezt az eredményt. A doktor úr már akkor belopta magát a szívünkbe amikor ki kísért bennünket és mosolyogva azt mondta nekünk, - megígérem, csinálok maguknak egy kisbabát…

Januárra kaptunk időpontot a lombyk ügyintézőnél. Magát az eljárást csupán egy méhtükrözés előzte meg valamikor decemberben. Nálam mindent rendben találtak.
A januári petesejtleszívásnál 16 db petesejtet szívtak le. Nagyon boldogok voltunk, gondoltuk, ebből sokat lehet majd lefagyasztani. Amikor pár nap múlva telefonáltunk, elmondták majdnem mindegyik embriónk nagyon szépen fejlődik. Örömmámorban úsztunk. Amikor a beültetés reggelén megérkeztünk és behívtak minket a laborba, hát hogy is mondjam, nem kicsit lepődtünk meg. A 16 mazsolából összesen 2 maradt életképes. Kicsit elszomorodtunk, de mivel nem is gondoltunk arra, hogy ez nem sikerülhet, ezért nem is annyira bánkódtunk miatta. A következő 3 hétben folyamatosan feküdtem. Az ágyban reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mindig volt aki kiszolgált. Az életemben még soha nem telt ilyen lassan az idő. Letelt a 3 hét és a kontroll előtti napon az orvosom tanácsára végeztem egy tesztet. Pozitív lett! Majd kiugrottam a bőrömből. Azonnal felhívtam a férjemet és míg telefonon beszéltünk, elkezdtem vérezni. Az örömömet felváltotta a félelem. Azonnal bementünk a korházba. Sajnos elveszítettük őket. Ilyenkor az emberben felmerül a kérdés, vajon mit ronthattam el, mit csináltam rosszul? Utólag már tudom, nem szabad. Az embernek talpra kell állni és menni tovább, bár ez nem egyszerű.

A következő 3 hónap nagyon lassan telt el. (ennyit kellet várni a következő stimulációra)
Végre eljött a nagy nap. 18 petesejtet szívtak le. Ebből 8 lett életképes. Kettőt visszaültettek. Hatot lefagyasztottak. Megint 3 hét bizonytalanság. Kb. másfél héttel a beültetés után 39 fokos lázam lett. Gyorsan elmentünk az ügyeletre, ahol elmondtam hogy lehet, hogy terhes vagyok.
Mandulagyulladásom volt. 20 éve nem volt baj a mandulámmal. Pont most. Elmondta a doktornő, hogy ilyen magas láznál a terhesség ennyire korai szakaszában vagy elhal a magzat, vagy szellemi fogyatékosságot, vagy velőcső záródási rendellenességet okozhat. Hát nem kívánom senkinek azt a maradék másfél hetet az ultrahangig. Az otthon elvégzett tesztem pozitív lett. Nagyon örültünk neki, de nem mertük beleélni magunkat. Az ultrahangon kiderült, egy babánk van. Az orvos megnyugtatott, minden rendben a picivel. Ekkor voltam 5 hetes terhes. Amikor a doki szabad utat adott, nem kellet feküdnöm, azt csinálhattam amit akartam, elkezdtem hányni. Nagyon durván, napi 12-15 alkalommal. Éjjel már le sem kapcsoltuk a villanyt volt hogy este héttől hajnali háromig 13-szor hánytam. Ezt sem kívánom senkinek. 175cm magas vagyok és lefogytam 49 kilóra. (persze a terhesség végére azért sikerült felszednem 30 kilót,ami aztán le is ment) Hetekig nem tudtam felkelni, annyira le voltam gyengülve, a nyelőcsövemet szétmarta a hányás. Bekerültem a korházba, bár sok mindent ott sem tudtak csinálni, csak azzal vigasztaltak, hogy 12. héten varázsütésre elmúlik. Ekkor 7 hetes terhes voltam Az még 5 hét, mondtam mindig. Bárcsak annyi lett volna!A 20. hétig ment így ez a dolog. A babámmal minden oké volt, de senkinek nem hittem el, hogy ennek ő nem látja kárát. Aztán jött 8 hét amikor igazán élveztem a terhességet. 28. héttől sokszor 10 perces fájásaim voltak. Egy-két órán át, aztán abbamaradt. Az első ilyen éjszaka után irány a doki. Hála istennek nem voltam nyitva. Doboz számra ettem a magnéziumot, nagyon féltem, nehogy koraszülött legyen.

A 37. hétig húztuk. Hajnali fél ötkor elfolyt a magzatvizem, 6 óra húszkor feküdtem fel a szülőágyra. Alig voltam nyitva valamennyire és délben is még csak két ujjnyira, így belementem az epidurális érzéstelenítésbe. 13 óra 05 perckor megszülettet a kisfiunk (aki még így három héttel korábban sem lett pici,) 3450grammal és 52 centivel. ( A doki szerint tök jó kis szülés volt, ő mindig ilyet kívánna magának. Hát, nekem nem tetszett annyira) Amikor a hasamra tették az volt az első gondolatom, jézusom, de kis csúnya mit fog ehhez szólni a család ? Ahogy utólag kiderült a férjem ebben a pillanatban azt gondolta, - szegény kis feleségem pedig hányszor elmondta, hogy csak nehogy csúnya legyen a gyerek! Ahhoz képest szerintem szép kisfiú lett belőle.

Mindezek ellenére azt mondhatom, hogy ez a kilenc hónap volt életem legcsodálatosabb élménye. Imádtam terhesnek lenni és legszívesebben mindig az lennék. Kijelenthetem, hogy
ha visszamehetnék az időben és megváltoztathatnám a teherbe esés körülményeit és a terhességet, akkor is mindent pontosan ugyanígy csinálnék,mert ha nem így lett volna, akkor most nem ő lenne itt. 13 hónapos koráig szinte minden nap sírtam, miközben hálát adtam a sorsnak, hogy megajándékozott bennünket vele.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki részese volt annak, hogy világra hozhattam a ma már 17 hónapos kisfiamat,de legfőbbképpen az orvosomnak, Dr. Kovács Kálmánnak, aki az andrológiai vizsgálótól egészen a szülőszobáig kísért és segített bennünket.

Azt tanácsolom mindenkinek, hogy legyen nagyon kitartó, mert megéri. Nekünk is hosszú volt az idáig vezető út, de a végére értünk és nagyon boldogok vagyunk.

…a mi sikertörténetünknek azonban még nincs vége, 3 héttel ezelőtt újra beültettek 2 kis mazsolát a pocakomba. Tegnap voltunk ultrahangon. Testvére lesz a kisfiunknak…