Luca sikertörténete

Ki gondolta volna? Mi biztos nem. Talán tudat alatt reménykedtünk, bíztunk benne, hogy ismét ránk mosolyog a szerencse, de belegondolni soha nem mertünk. Az ember tudja, hogy ha már egyszer sikerült, akkor még egyszer miért ne sikerülne, de ez nem ilyen egyszerű.

Azonban 2013 őszén megszületett Luca, második gyermekünk.

Az út hosszúnak, szinte végtelennek tűnt, a rengeteg vérvétellel, ultrahanggal, vizsgálattal, és sikertelen beültetéssel együtt. Jött a várakozás, az a bizonyos várakozás, amikor minden pillanatban azt kellett figyelni, hogy mikor telik már le a három hét, mikor lehet menni ultrahangra, ha egyáltalán eljutunk odáig. Az idő olyan mintha, hátrafelé menne, vánszorog, ólomlábakon lépked, legbelül renget érzés kavarog, a félelem, a bizakodás, esetleg ha nagyon bátor, akkor a halvány remény. Esetünkben 7-szer vártuk azt a bizonyos harmadik hetet, ami általában borzasztó állapotban telt el, szinte leírni nem lehet, mi játszódik le az emberben: hagyja az egészet; vagy, ez az utolsó soha többet ilyet; a következő pillanatban pedig bevillan, hogy de hát én gyereket szeretnék, muszáj menni és csinálni, még ha időként hatalmas fájdalommal jár is.

Szerencsére mindig sikerült valahogy túllendülni, felülkerekedni a rengeteg szomorúságon… és most már így, utólag visszagondolva, felvetődik a kérdés, hogy mi az a 7 beültetés… amikor most itt áll (igen, már áll) előttem, és rám mosolyog, nevet, hozzámér, megszeret, de még mindig nagyon pici, és a miénk, és ez a leghatalmasabb dolog a világon.

Megérte, de még mennyire, hogy megérte.

Az élet teljessé vált, a feladat adott... immár két gyermekről kell gondoskodni… állunk elébe, ezt szerettük volna, és tesszük hihetetlen nagy boldogsággal.

Köszönet a Meddőségi Központ orvosainak, biológusainak, dolgozóinak:
egy, a lombik programban részt vett pár